Kereső
Belépés
Szavazás

Fel mered e vállalni Jézust Megváltódnak mások előtt is?

Gyerkszív pásztorolása 4 r

4. fejezet

 

Te vagy a főnök

            A fiúk a fészerben voltak, a gokarton dolgoztak. Lányunk kiment, hogy behívja őket vacsorázni.

- Mindketten menjetek be, mosakodjatok meg és üljetek az asztalhoz! Most! – utasította őket parancsolóan.

- Jönnek a fiúk? – kérdezte feleségem, amikor lányunk egyedül tért vissza.

- Szóltam nekik. – válaszolta lányunk, de a tekintete elárulta.

            Miért nem jöttek be a fiúk? Mert a nővérük szólt nekik, és eszük ágában sem volt engedelmeskedni az ő tekintélyének.

            Lányunk visszament a fészerhez ugyanazzal az üzenettel és hozzátette a mágikus szavakat: „Anyu azt mondta…” .

            Lányunknak nem volt hatalma, hogy a fiúkat berendelje a házba. Amikor másodszor hívta őket, édesanyja képviseletében ment ki. A fiúk tudták, hogy itt az ideje bejönni.

 

Az autoritás körüli zűrzavar

            Kultúránk nem szereti a tekintélyt. Nem csak egyszerűen nem szeretjük az autoritást, de mi magunk sem szeretünk autoritás lenni. Az egyik hely, ahol ez a jelenség a legnyilvánvalóbban megfigyelhető, az otthonunk.

            Szükséges, hogy az autoritást biblikusan szemléljük. Bővelkedünk a kérdésekben. Mik a szülő gyermek fölött gyakorolt tekintélyének jellegzetességei? Az autoritás abszolút, vagy viszonylagos? Azért van a szülő felruházva az autoritással, mert fizikailag nagyobb, mint a gyermek? Vagy azért irányítunk mi, mert okosabbak és tapasztaltabbak vagyunk? Vajon azért kaptuk ezt a szerepet, mert mi nem vagyunk bűnösök és ők azok? Van-e jogunk utasítani gyermekünket, hogy megtegyen valamit, amit mi szeretnénk, hogy megtegyen?

            Ha az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket nem válaszoljuk meg, határozatlanok és bizonytalanok leszünk feladatunk betöltésében Istennel és gyermekeinkkel szemben is. Ha nem vagyunk biztosak autoritásunk természetében és kiterjedésében, gyermekeink szenvedni fognak.  Sosem fogják tudni, mire számítsanak tőlünk, mert az alapszabályok folyton változni fognak. Sosem fogják megtanulni az alapelveit és abszolútságát Isten szavának, ami egyedül képes bölccsé tenni.

            A mai szülők gyakran improvizálnak, mert nem ismerik a biblikus utasítást a gyermek pásztorolására. A szűlői célok gyakran egy cseppnyivel sem nemesebbek, mint az azonnali kényelem, és nyugalom. Amikor a szülők engedelmességet várnak el, mert nyomás alatt érzik magukat, a gyermek engedelmességére való igény leredukálódik a szülői kényelem szintjére. A keresztyén szülőknek tisztában kell lenniük az Istennek tetsző gyermekneveléssel és a gyermekeket aszerint kell nevelni, hogy Isten arra hívja őket, hogy mindenkor szót fogadjanak.

 

Vezetésre hívatva

            Mint szülőknek, autoritásunk van, mert Isten arra hívott el, hogy  autoritás legyünk gyermekeink életében. Azért kaptuk ezt a hatalmat, hogy Istenért munkálkodjunk. Mint apák, vagy anyák nem saját hatáskörünkből irányítunk, hanem Istenéből. Isten parancsát teljesítjük. Betöltünk egy feladatot, amit Ő ruházott ránk.  Nem úgy kell formálnunk hát gyermekeink életét, ahogy az nekünk tetszik, hanem ahogyan Őneki.

            Bármit is teszünk, mint szülők, ebből a nézőpontból kiindulva kell azt megcselekednünk. Azért kell felvállalnunk minden irányítást, gondoskodást, lelki táplálást, minden fegyelmezést és kiigazítást, mert Isten erre hívott el bennünket. Abból a meggyőződésből kell cselekednünk, hogy Isten megbízott bennünket, hogy tegyük ezt az Ő érdekében. Az I. Mózes 18,19 ezt mondja: „Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének ő utánna, hogy megőrizzék az Úrnak útát, igazságot és törvényt tévén, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, a mit szólott felőle.” Ábrahám Isten megbízásából dolgozott. Úgy munkálkodott, hogy mindenben Isten terve szerint cselekedjék. Ábrahám nem szabadúszó volt. Nem írta meg magának munkaköri leírását, Isten határozta meg a feladatot. Ábrahám Isten érdekében cselekedett.

            Mózes ötödik könyvének 6. része alátámasztja ezt a nézőpontot a szülői felelősségről. A 2. versben Isten azt mondja, célja az, hogy Izráel, gyermekei és unokái féljék az Urat oly módon, hogy megtartják rendeléseit.  A szülő az a személy, aki által Isten rendelései továbbadatnak; akit Isten arra hív, hogy tanítsa gyermekeit, amikor otthon ülnek, amikor mennek valahova, amikor lefekszenek és mikor felkelnek. Istennek van egy célkitűzése. Azt akarja, hogy a gyenerációk kövessék egymást az Ő útján, ezt pedig a szülői irányítás által váltja valóra.

            Az Efézusbeliekhez írt levél 6,4-ben Isten azt parancsolja, hogy neveljük gyermekeinket az Úr tanítása és intése szerint. Ez nem pusztán egy parancs arra, hogy neveljünk és vezessünk. Ez egy parancs, hogy neveljünk és vezessünk az Úr szerint; hogy az Ő érdekei szerint munkálkodjunk.

            Ennek az egyszerű alapelvnek a megértése képessé tesz bennünket, hogy helyesen gondolkodjunk feladatainkról. Ha mi Isten képviselői vagyunk abban, hogy ezt az elengedhetetlen nevelést és vezetést biztosítsunk gyermekeink számára az Úr szerint, akkor mi éppúgy autoritás alá esünk. Gyermekeink és mi magunk ugyanabban a csónakban evezünk. Mindkettőnk fölött Isten gyakorol autoritást. Különböző szerepek, de ugyanaz az Úr.

            Ha megengedjük, hogy istentelen indulatok bemocskolják a nevelési procedúrát, helytelenül járunk el. Megbocsátásért kell könyörögnünk. Az a jogunk, hogy gyermekünket fegyelmezzük, szigorúan kötve van ahhoz, amire Isten elhívott; nem pedig a saját elképzeléseinkhez.

 

Mi is engedelmességre hívattunk

            Nem követelhetjük meg gyermekünktől, hogy behódoljon nekünk, és engedelmeskedjen saját céljaink érdekében! Nem! Azért kell gyermeküket tanítanunk és feddenünk, mert az az életnek útja (Péld 6,23). Azért kötelezhetjük gyermekünket Isten útjai szerint, mert először Isten kötelezett minket.

            Rengeteg beszélgetést fel tudok idézni, melyek valahogy így zajlottak:

- Nem fogadtál szót Apának, ugye?

- Nem.

- Emlékszel, Isten mit mond arról, mit kell Apának tennie, ha nem engedelmeskedsz?

- Elfenekelni?

- Így van. El kell, hogy fenekeljelek. Ha nem tenném, nem engedelmeskednék Istennek. Akkor Te és én mindketten hibát követnénk el. Ez nem lenne jó sem Neked, sem nekem, ugye?

- Nem. (vonakodó válasz)

            Mint mutat ez a párbeszéd a gyermeknek? Azt, hogy nem azért fenyítjük meg, mert gonoszak vagyunk. Nem azért várjuk tőle, hogy engedelmes legyen, mert nem szeretjük a szemtelenséget. Nem vagyunk dühösek reá. Mi, akárcsak ő, Isten irányítása és hatalma alatt állunk. Isten elhívott bennünket egy feladatra, ami alól nem húzhatjuk ki magunkat. Isten uralma alatt cselekszünk; azért várunk el engedelmességet, mert Isten azt mondja, hogy el kell várnunk.

 

Bátorság a cselekvésre

            Szülői szabadságunk óriási. Amikor irányítunk, helyreigazítunk, vagy fegyelmezünk, nem saját akaratunkból cselekszünk, hanem Istennek végzett szolgálatból. Nem kell azon gondolkodnunk, vajon helyes-e az, hogy mi vagyunk a „főnökök”. A legkisebb mértékben sincs szükségünk gyermekeink hozzájárulására. Isten felhatalmazott bennünket, hogy elvégezzük ezt a feladatot, amihez nem szükséges gyermekünk jóváhagyása.

 

Felhatalmazás a cselekvésre

            Annak megértése, hogy mi Isten megbízottaiként munkálkodunk, nem csupán az irányítás jogát adja meg nekünk, hanem biztosítja számunkra a felhatalmazást a cselekvésre. Nincs más választásunk; köteleznünk kell gyermekeinket. Istennek való engedelmességből cselekszünk. Ez a feladatunk.

            Íme egy illusztráció: Pennsylvania állam, ahol élek, kötelez minden egyes iskolát, hogy jelentsen minden feltételezhető gyermekbántalmazást. Ez a törvény nem pusztán lehetőséget biztosít az erőszakoskodás felfedésére, hanem megköveteli annak bejelentését. Az igazgatónak nincs lehetősége, hogy belátása szerint eldöntse, bejelenti-e, vagy sem. A törvény megköveteli. Hasonlóan az a tény, hogy Isten arra hívott, hogy hatalmat gyakoroljunk gyermekeink életének irányításában, nem csak jogot ad, de felelősséget helyez ránk.

            Mint iskolai ügyintéző, megfigyeléseim szerint a legtöbb szülő nincs tisztában a gyermeke élete fölötti megbízatás helyénvalóságával és szükségességével. A szülők inkább a tanácsadó szerepét választják. Kevesen hajlandók azt mondani például:

- Készítettem neked zabkását reggelire. Ez finom, tápláló étel és szeretném, ha megennéd. Aztán majd eszünk olyat is, amit jobban szeretsz.

A legtöbben azt mondják:

- Mit szeretnél reggelire? Nem kéred a zabkását, amit készítettem? Szeretnél valami mást?

Ez nagyon szépen hangzik, de mi történik itt valójában? A gyermek megtanulja, hogy ő az, aki a döntéseket hozza; a szülő csupán lehetőségeket ajánl.

            Ez a forgatókönyv rengetegszer megismétlődik a kisgyermekek életében az öltözködésnél, a programok tervezésénél, a szabadidő eltöltésének megválasztásánál, stb… Hat, nyolc, vagy tíz éves korára a gyermek saját maga ura. 13 éves korára már teljesen kicsúszott az irányítás alól. A szülők hízeleghetnek, szónokolhatnak, kényszerítőzhetnek (frusztációjukban és dühükben), ordibálhatnak és fenyegetőzhetnek, de a gyermek már saját maga irányítja a dolgokat. A szülő már régen feladta a döntések meghozatalának előjogát a gyermek életében. Hogyan történt mindez? Észrevétlenül kúszott be már nagyon korán, amint a szülő minden döntéskor a választható lehetőségek svédasztalát tárta a gyermek elé.

            Persze erre mondhatjuk: „A gyerek csak akkor válik a döntések meghozójává, ha a szülő engedi neki, hogy döntéseket hozzon. Mi azt akarjuk, hogy gyermekeink megtanuljanak önálló és helyes döntéseket hozni.” Ez ming igazán figyelemreméltó, azonban szem elől tévesztjük a lényeget. A gyermekek az által tanulnak meg jó döntéseket hozni, hogy megfigyelik Istenhez hűséges szüleik bölcs vezetését és döntéshozatalát, mely az ő érdekükben történik.

            Még a döntéshozatalnál is fontosabb azonban, hogy a gyermek autoritás alatt legyen. Meg kell tanítanunk gyermekünknek, hogy Isten annyira szereti őt, hogy szülőket adott neki, mint jóindulatú, szerető hatalmat fölöttük, hogy tanítsa és vezesse őt. Gyermekeink azáltal tanulnak meg jó döntéseket hozni, hogy tőlünk tanulnak.

            A szülőknek készséggel kell vállalniuk ezt a megbízatást. Mindezt könyörületességgel és jóindulattal kell tennünk, de akkor is hatalmat kell gyakorolnunk gyermekünk fölött.

 

A szülői feladat meghatározása

            Annak felismerése, hogy Isten elhívott, mint az Ő képviselőjét, meghatározza szülői feladatainkat. Kultúránk leredukálta a szülői feladatkört arra, hogy gondot viselünk valakire. A szülők gyakran ilyen szűk szerepnek látják ezt. A gyermeknek ételre, ruhára, ágyra és egy kevés minőségi időre van szüksége. Ezzel éles ellentétben, Isten egy sokkal mélyebb feladatra hívott el, mint pusztán egy felvigyázó szerepére. Gyermekünket Isten céljai szerint kell terelgetnünk. Ez a feladat nem menetrend szerint történik; ez egy mindenre kiterjedő feladat. A nevelés és pásztorolás mindig folyik, amikor a gyermekkel vagyunk. Akár ébredünk, sétálunk, beszélünk, vagy pihenünk, mindig gyermekünk segítségére kell lennünk az élet, saját maga és szükségleteinek biblikus megértésében (V. Mózes 6,6).

            Ha pásztorolni akarjuk gyermekünket, elengedhetetlen, hogy kapcsolatunk bensőséges legyen. Ha Isten útjain akarjuk vezetni őt, amint az I. Mózes 18 kívánja, alaposan ismernünk kell őt és beállítottságát. Ez a feladat többet kíván, mint csupán gondoskodni a megfelelő ételről, ruháról és otthonról.

 

Egyértelmű célok

            Tanulságos megkérdezni a szülőket, miféle konkrét nevelési célokat tűztek ki gyermekeikkel kapcsolatban. A legtöbb szülő nem tud azonnal leírni egy listát gyermekei erősségeiről és gyengeségeiről. Sem azt nem tudják elmondani, mit tesznek azért, hogy a gyermek gyengeségeit erősbítsék, sem azt, mit tesznek azért, hogy erősségeit még inkább fejlesszék. A szülők nagy része egyszer sem ült le, hogy sorra vegye rövid és hosszú távú célkitűzéseit gyermekeivel kapcsolatban. Nem fejlesztettek ki stratégiákat szülői feladataikban. Nincsenek tisztában azzal, mit mond Isten a gyermekekről és mik az Ő elvárásai a gyermekektől. Kevés gondolatot szentelünk azoknak a módszereknek és megközelítéseknek, melyek a kiigazítást a szívbéli hozzáállás ügyévé teszik, s nem pusztán a magatartásévá. Sajnos rengeteg esetben a fegyelmezés a gyermek illetlen, vagy irritáló viselkedésének mellékterméke csupán.

            Miért van ez így? A szülőségről alkotott elképzelésünk nem foglalja magába a pásztorolást. Társadalmunk úgy látja a szülőt, mint egy felnőttet, aki gondot visel a gyermekre. A minőségi idő a közös mulatságot jelenti. A közösen átélt szórakozás nem rossz, de fényévekre van a gyermek Isten útjain való vezetésétől.

            Ezzel ellentétben az I. Mózes 18. arra hívja az apákat, hogy tartsák gyermekeiket Isten útjain azáltal, hogy azt teszik, ami jó és igaz. Szülőnek lenni annyit jelent, mint Isten céljai szerint munkálkodva utat mutatni a gyermeknek. Az irányító a felelős. Ez magába foglalja Isten a gyermeki viselkedéssel kapcsolatos elvárásainak az ismeretét, és még inkább a gyermek támogatását abban, hogy maga is megismerje és megértse mindezeket. Meg kell tanítanunk nekik, hogy természetüktől fogva bűnösök. Isten bocsánata és kegyelme felé kell fordítanunk őket, ami a bűnös ember számára Krisztus életében és váltsághalálában mutatkozik meg.

 

Alázat a feladatban

            Annak megértése, hogy Isten képviselőjeként működünk, képes szemünket a célon és minket alázatban tartani. Nagyon kijózanító, hogy Isten parancsai szerint kell nevelnünk gyermekünket; Isten képviseletében állunk előtte, hogy megmutassuk neki saját bűnét. Épp úgy, ahogy egy nagykövet is annak az országnak a képviseletében dolgozik, amely ország küldte, a szülőnek is mindig tudatában kell lennie, hogy ő Isten képviselője (Istent reprezentálja) a gyermek előtt. Nem ismerek egyetlen felismerést sem, mely ennyire kijózanítana és alázatban tartana.

            Rengeteg alkalommal kellett gyermekeim megbocsátását kérnem dühömért, vagy bűnös reakciómért. Azt kellett mondanom: „Fiam, vétkeztem ellened. Dühösen beszéltem. Olyan dolgokat mondtam, amiket nem lett volna szabad. Hibáztam. Isten rám bízott egy szent feladatot és én gonosz dühöt hoztam ebbe a szent küldetésbe. Kérlek, bocsáss meg nekem.”.

            Fókuszunk élesedhet, amint felismerjük, hogy a fegyelmezés nem a saját céljaink szerint való cselekvést jelenti, amelyben dühünket kiönthetjük gyermekeinkre; mint Isten képviselői, azzal a feddéssel neveljük gyermekeinket, mely az életre vezet. Csak rontunk a helyzeten, ha a fegyelmezés alapja saját elégedetlenségünk az ő viselkedésük miatt, nem pedig Isten elégedetlensége azon autoritás elleni lázadás miatt, amit Ő rendelt ki föléjük.

 

Nincs helye haragnak

            Megszámlálhatatlan szülővel beszéltem, akik komolyan azt gondolták, dühüknek törvényes helye van a fegyelmezésben és nevelésben. Azzal érveltek, hogy egyedül akkor tudják gyermekeiket az engedetlenségtől való józan félelemben tartani, ha kimutatják dühüket. Így a fegyelmezés annak az esetévé vált, amikor Anyu, vagy Apu dühük nyers kimutatásán keresztül manipulálják gyermekeiket. Amit a gyermek így megtanul, az az emberektől való félelem, nem pedig az istenfélelem.

            Jakab levelének 1. része bemutatja annak az ötletnek a helytelenségét, hogy a szülők személyes indulataikkal erősítsék meg a helyreigazítást: „Azért, szeretett atyámfiai, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja.” (Jakab 1,19.20).

            Jakab apostol nem lehetett volna ennél egyértelműbb. Isten igazsága sosem a kontroll nélküli indulat eredménye. Az emberi haragja talán megtanítja gyermekeinkkel, hogy minket féljenek. Talán még jobban is fognak viselkedni, de a biblikus tisztesség nem ennek lesz a vonzata.

            Bármilyen magatartásbeli változás, ami ilyen indulat eredménye, nem Istenhez fogja közelebb vinni gyermekünket. Istentől eltávolítja csupán, sőt, inkább az emberektől való félelem bálványa felé fogja mozdítani őket. 

            Ha azért fegyelmezzük és neveljük gyermekünket, mert Isten megbízott ezzel, szükségtelen a feladatba indulatainkat is belezsúfolnunk. A helyreigazítás nem haragunk kiöntése az ő vétkeik miatt; sokkal inkább gyermekünk emlékeztetése arra, hogy bűnös viselkedése bosszantja Istent. A helyreigazítás Isten bűn miatt rosszallásának eredménye, melyet királyságának eme alattvalóinak, gyermekeinknek meg kell tapasztaljaniuk. Ő a király; a gyermekeknek engedelmeskedniük kell.

 

A gyermek haszna

            A szülőnek Isten nevében és Isten érdekei szerint kell közelednie gyermekéhez. Mint szülők, megtaníthatjuk gyermekeinknek, hogy elfogadják tőlünk a helyreigazítást, mert Isten által rendelt eszköz vagyunk életükben. A gyermek megtanulja, hogy elfogadja a helyreigazítást a szülőtől; nem azért, mert a szülőnek  mindig igaza van, hanem azért, mert Isten azt mondja, hogy a vessző és dorgálás bölcsességet ád, és aki megbecsüli a dorgálást, igen eszes (Péld 15,5. 29,15).

            Az a gyermek, aki elfogadja ezeket az igazságokat, megtanulja elfogadni a feddést. Elcsodálkoztatott és alázatra kényszerített, amikor láthattam gyermekeimet tinédzserkoruk végén és húszas éveik elején elfogadni a helyreigazítást, nem azért, mert azt a lehető legjobb modorban tártam eléjük, hanem azért,  mert meg voltak győződve, hogy „A ki elvonja magát az erkölcsi tanítástól, megútálja az ő lelkét; a ki pedig hallgatja a feddést, értelmet szerez.”(Péld 15,32). Tisztában voltak azzal, hogy édesapjuk Isten képviselője, akit Isten az autoritásán keresztül használ, hogy őket az Maga útjain vezesse. Így hát bár nem vagyok Isten munkájának tökéletes eszköze, gyermekeim tudják, hogy a helyreigazítás világosságot fog hozni életükbe.

 

 

 

 

Összefoglalás

Ezeket a dolgokat szem előtt tartva erőt és bátorságot nyerhetünk, hogy elvégezzük a munkát, melyet Isten ránk bízott. Hatalmat kell gyakorolnunk gyermekünk fölött, mert ez az, amire Isten elhívott (I. Mózes 18,19). A vezetést, melyet biztosítunk, Isten uralma alatt tesszük. Az a jogunk, hogy hatalmat gyakoroljunk, Istennek fölöttünk gyakorolt hatalmából származik. Nem kell erőszakossá és hatalmaskodóvá válnunk.  Azért vagyunk Isten képviselői, hogy megtanítsuk az Ő útjait gyermekeinknek; azért, hogy segítsünk gyermekünknek megérteni és megismerni saját magát, mint teremtményt az Isten által teremtett világban. Azért vagyunk Isten képviselői, hogy figyelmüket az Isten kegyelmére és megbocsátására való rászorultságukra irányítsuk. Istenre kell néznünk, hogy erőt és bölcsességet nyerjünk ehhez a feladathoz.

            Ha tisztán látunk a fegyelmezés funkciójával kapcsolatban, megértjük annak fontosságát, hogy magunkat valóban úgy lássuk, mint Isten képviselőit, akiket Isten arra hívott el, hogy vezető szerepet töltsenek be.

 

A fegyelmezés: kijavítás, nem pedig büntetés

            Ha a fegyelmezés a szülő köré összpontosul, aki ellen a vétek történt, a figyelem a düh kiöntésére, esetleg bosszúállásra irányul majd, így a fegyelmezés célja a büntetés lesz.  Ha azonban a fegyelmezés Isten köré összpontosul, aki ellen a vétek irányult, a figyelem a helyreállításra irányul, a cél pedig ennek orvoslása lesz. A fegyelmezés célja, hogy a gyermeket, aki Isten ellen vétkezett, visszaterelje az engedelmesség ösvényére. így a fegyelmezés kijavító jelleget nyer.

 

A fegyelmezés: a szeretet kifejezése

            Egy lelkészkonferencia egyik kávészünetében beszélgettem valakivel, miközben megütötte fülemet egy másik beszélgetés. Édesapák beszélgettek gyermekeikről, és nem tudtam megállni, hogy ne hallgassam őket.

  • Túlságosan kemény vagyok velük. – magyarázta az egyikük. – Folyton fegyelmezem őket. Rá vagyok kényszerítve; a feleségem túlságosan szereti őket ahhoz, hogy fegyelmezze őket.
  • Szerintem Neked és a feleségednek ki kell alakítanotok valamiféle egyensúlyt. – válaszolt a másik.
  • Igen, - válaszolt az előbbi apuka megfontoltan – szükségünk van valami egyensúlyra a fegyelmezés és a szeretet között.

Majdnem félrenyeltem a fánkom! Egyensúly fegyelmezés és szeretet között? A Példabeszédek 3,12 –re gondoltam: „Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, és pedig mint az atya az ő fiát, a kit kedvel.”. Majd a Példabeszédek 13,24 –re.  „A ki megtartóztatja az ő vesszejét, gyűlöli az ő fiát; a ki pedig szereti azt, megkeresi őt fenyítékkel. „ A Jelenések könyve 3,19: „ A kiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg. „ Hogy tudnánk egyensúlyt teremteni fegyelmezés és szeretet között? A fegyelmezés a szeretet kifejezése.

            A beszélgetés, melybe belehallgattam, nem ritka. Rengeteg szülőnek nincs biblikus rálátása a fegyelmezésre. Hajlamosak úgy gondolni a fegyelmezésre, mint megtorlásra – elégtételt veszünk azért, amit gyermekeink elkövettek. A Zsidókhoz írt levél 12. fejezete egyértelművé teszi, hogy a fegyelmezés nem büntető, hanem kiigazító jellegű. A Zsidók 12. szerint a fegyelmezés buzdítás, mely a fiaknak szól. Azt mondja, a fegyelmezés egy jel, mely azt mutatja, hogy Isten bennünket fiaivá fogadott. Isten fenyít bennünket a mi érdekünkben, hogy osztozhassunk az Ő szentségében. Azt mondja, hogy bár a fenyítés nem örvendetes, hanem fájdalmas, de utólag a béke és igazságosság gyümölcseivel térül meg. Nem arra való tehát, hogy ellensúlyozza a szeretetet; sokkal inkább a szeretet legmélyebb kifejezése.

            Isten megadja nekünk, hogy megértsük, mi is a fegyelmezés. Célja elsősorban nem büntetés, hanem helyreigazítás.  Nem az, hogy bosszút álljon, hanem hogy kijavítson. A gyermek fegyelmezése lényegében a szülő hozzá nem járulása gyermeke halálához (Péld 19,18).

            Mi okból olyan nehéz mégis megfogadnunk ezeket a gondolatokat? Azok miatt, amiket már fentebb említettünk. Nem úgy tekintünk magunkra, mint Isten képviselőire. Így tehát akkor igazítjuk helyre gyermekeinket, amikor idegesítenek bennünket. Amikor viselkedésük nem irritáló, nem foglalkozunk velük. Így a helyreigazításunk nem gyermeket menti meg a veszély ösvényéről, hanem frusztrációnk feloldását szolgálja. Ez az, amikor azt mondjuk: „Elegem van belőled. Megőrjítesz. Megverlek, vagy kiabálok veled, vagy egy székre ültetlek távol a többiektől, amíg rá nem jössz, mit csináltál rosszul.”

            Amit az előbb leírtam, az nem fegyelmezés. Ez büntetés. Istennek nem tetsző jogtalanság a gyermekkel szemben. Ez a módszer ahelyett, hogy megtérülne az igazságosság és béke gyümölcseivel, inkább sértődötté és dühössé teszi a gyermeket. Csodálkozunk tehát, hogy a gyermek ellenáll bárki ellene irányuló akaratának, csak azért, mert bosszantó volt?

            A fegyelmezés, mint pozitív instrukció - nem pedig, mint büntetés – nem zárja ki a magatartás következményeinek és eredményének fontosságát. A magatartás kimenetele és következményei okvetlenül részei annak a folyamatnak, melyet Isten használ, hogy megzabolázza gyermekeit. A Biblia jól illusztrálja a cselekedetek kimenetelének erejét, nagyságát, hogy megmutassa az engedelmesség áldásait és a romlást, mely a bűnt és az engedetlenséget követi. Erre még később visszatérünk.

            Bár igaz, hogy a fegyelmezett gyerekek örömöt okoznak szüleiknek (Péld 23,15.16.24.), mint Isten képviselői, nem fegyelmezhetünk pusztán olyan dolgok miatt, melyek személyes érdekünket, vagy kényelmünket szolgálják. Helyreigazításunknak szorosan és elválaszthatatlanul kötődnie kell Isten szavának örökérvényű alapelveihez és abszolútumaihoz. A fegyelmezés célja a jellem fejlesztése és Isten tisztelete. Isten változhatatlan elvárása az, ami a fegyelmezést és helyreigazítást táplálja.

            Célunk a fegyelmezéssel az kell legyen, hogy gyermekünk felé mozogjunk, nem pedig ellene.  Az életre való feddéssel és könyörgéssel kell hozzájuk közelednünk. A fegyelmezés megjobbító célzatú. Terápiás jellegű, nem pedig büntető. Úgy van tervezve, hogy növekedést hozzon, ne pedig fájdalmat okozzon.

            De a szülői feladatok még ennél is többet jelentenek. Többet kell megértenünk, mint pusztán mit jelent Isten képviselőjének lenni. Többet kell szem előtt tartanunk, mint pusztán a fegyelmezés természetét. A szülőknek eredmény-orientáltaknak kell lenniük. A következő fejezetben a szülői eredmények felfedezésére indulunk. Mik egy szülő biblikus céljai? Mik azok a kultúránkból fakadó dolgok, melyeket fel kell mérnünk és meg kell céloznunk?

 

Alkalmazó kérdések a 4. Fejezethez

1. Mint gondolsz autoritásod természetéről, mint szülő? Mennyire van ez összhangban a biblikus nézettel?

2. Milyen gyakran fordul elő, hogy gyermekeid helyreigazítása egy személyek közötti mérkőzéssé válik, nem pedig annak kihangsúlyozásává, hogy gyermekeid Isten autoritása alá tartoznak?

3. Mi az a néhány dolog, amit tehetsz, hogy fegyelmezésed fókusza azon maradjon, hogy gyermekeidet az élet ösvénye felé fordítsd?

4. Hogyan fejezed ki autoritásod gyermekeid felé? Előfordul, hogy azon kapod magad, hogy olyanokat mondasz, mint például „én vagyok az apád/anyád, és amíg itt laksz, azt teszed, amit mondok.”?

5. Hogyan jellemeznéd feladatodat - mint Isten képviselője - a fegyelmezéssel kapcsolatban? Hogyan fogja megváltoztatni fegyelmezési módszereidet, ha úgy látod magad, mint aki Istent képviseli?

6. Hajlandó lennél leülni és végiggondolni a következő dolgokat: nevelési módszerek, gyermekeid erősségeinek és gyengeségeinek listája, rövid és hosszú távú tervek, és szülői stratégiáik ?

 

 

 

 

0.037 mp