Kereső
Belépés
Szavazás

Fel mered e vállalni Jézust Megváltódnak mások előtt is?

Predestináció 2

 

nem önként, hanem kényszerűségből, mert fél tőle; míg a keresztyén ugyanazt megteszi önként, mert az Isten iránt való szent szeretet hajtja. A fatalista örül, ha nincs dolga Istennel, mert retteg, hogy mi vár reá. A predesztináció-hívő keresi az Isten akaratát és társaságát, mert érzi és tudja, hogy szent céljai vannak vele. A keresztyén jelszava: Legyen meg a Te akaratod, tehát hozzáteszi: én is önként akarom azt, amit Isten akar. A fatalistáé: Allah nagy; vagy más szóval: féljünk tőle, mert eltipor.

Az iszlám fatalizmusa tehát nem ismeri az aktív, önkéntes engedelmességet. Nála is mindenható ugyan az Isten, de nem szent, és akarata nincs semmihez sem kötve, tehát pusztán önkény.

Nagyon fontos tehát jól megjegyeznünk azt a gondolatot, amire eddig nem sok súlyt helyeztünk, hogy nem a predesztináció gondolatából folyik a fatalizmus, hanem a helytelen istenfogalomból! Ezért fontos dolog, hogy a vallástanítás alkalmával Istenről a lehető legtisztább és leggazdagabb képet nyújtsuk a gyermekeknek s a prédikációban is a gyülekezeteknek. Mert ha Istent csak hatalmasnak rajzoljuk szeretet nélkül, szuverénnek, szentség nélkül, vagy az ő akaratát valami olyan vak erőnek, amely lényegében a természet erőivel és kauzalitásával esik egybe, akkor már készítjük a talajt a fatalizmus számára.

És hogy mennyire nem a predesztinációból folyik a fatalizmus, azt legjobban bizonyítja az a tény, hogy még az is lehet fatalista, aki a predesztinációban egyáltalában nem hisz. Mert ha pl. az Istent csak olyan keleti zsarnoknak képzeli valaki, aki az embert letiporja, de fel nem emeli, aki nem örök etikai törvények szerint kormányozza a világot, hanem önkényes szeszéllyel, az biztosan fatalista lesz még akkor is, ha a predesztinációt nem is fogadja el. Végül pedig még az is lehet fatalista, aki az élő, személyes Istenben sem hisz, pl. a determinista. A fatalizmus tehát nem gyümölcse a predesztinációnak; a rosszul magyarázott predesztinációból azonban lehet fatalizmus. Ha tehát egymás mellé akarnók helyezni a két felfogás eredményeit, akkor a következő tételeket nyernők:


29

A predesztinációban Isten a szeretet és szentség Istene: a teológiai fatalizmusban Isten önkényes, szeszélyes és zsarnok Isten. A predesztinációban az ember az Isten szabad gyermeke és Isten önként engedelmeskedő munkatársa; a teológiai fatalizmusban az ember determinált, önállóság nélküli valóság és Isten félve engedelmeskedő rabszolgája. Ennek következtében a predesztináció-hívő élete teljes aktivitás és heroizmus, a fatalistáé pedig teljes passzivitás és letargia kell hogy legyen.

Látjuk tehát a nagy különbséget; s akit még ez sem győz meg, annál rámutatunk a kálvinizmus predesztinációhitének gyümölcseire: Isten rajongó szeretettől izzó tiszteletére s arra a mérhetetlen heroizmusra, amelyet éppen a predesztináció ébreszt fel az emberi lélekben. Miért aktív a predesztináció-hívő és miért passzív a fatalista? Azért, mert az előbbi Isten akaratát ismervén, keresi is azt az akaratot; valósággal eléje megy Isten munkájának; érzi, hogy munkatársa neki, mert arra hivatott s nem szabad nyugodnia addig, míg az Ő dicsősége nem ragyogja he a földet. A fatalista pedig nincs igazi összeköttetésben Istennel, s így nem is lehet neki munkatársa; szívesebben kerüli tehát Őt, mint keresi.

Gondolkozzunk tehát azon, hogy mi az oka annak, hogy ugyanaz a gondolat, ami a kálvinizmusban az önmegtagadó s a leggazdagabb vallásosságot nevelte 400 év óta, a fatalistáknál passzivitást, életuntságot s tunyaságot eredményezett? Bizonyára az, hogy a kálvinizmus helyesen ragadta meg ugyanazt a gondolatot, amelyet a teológiai fatalizmus egyoldalúan fogott fel és elrontott. A fatalizmus nem változata vagy gyermeke a predesztinációnak, hanem karikatúrája, torzképe csupán, s ezért értéktelen. Az igazi lényeg pedig az hogy a predesztináció élő hit, a fatalizmus pedig béna, sőt sokszor holt hit. Ez utóbbi, sajnos, nálunk is megvan a magyar ref. közéletben bőven.

Mert, hogy a végső különbséget is megmagyarázzuk, mit csinál folyton a fatalista? Isten rejtett akaratát keresi, ahelyett, hogy a kijelentettet keresné. "A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig miénk és a mi fiainké mind-


30

örökké, hogy a törvénynek minden igéjét beteljesítsük." (5Móz 29,29.)

A fatalista a titkokat keresi, a predesztináció hivője pedig a kijelentett akaratot. A fatalista folyton a metafizikai vonalat járja, s annak alapján akarja kormányozni a saját etikai életét is. A fatalista tehát ha következetes, nem védekezik a ragály ellen, nem óvja az életét stb., mert úgyis mindegy. A predesztináció hívője pedig azt nézi, hogy mi az Isten kinyilatkoztatott akarata, és úgy találja, hogy az, hogy töltsük be a parancsolatokat s éljünk az ő kijelentett akarata és törvényei szerint. Tehát óvjuk az életünket, stb., mert számunkra ez az Isten rendelése.

A fatalista tehát nem élhet igazi benső, öntudatos életet Istennel, mert önmagát megsemmisíti, a maga életét megszünteti, géppé, eszközzé teszi Isten kezében. A fatalizmus letör, fásulttá, sztoikussá tesz, megbénít, tönkretesz; a predesztináció fölemel, munkára hajt, heroizmusra nevel. A predesztináció-hívő minden erejét a legmagasabbra feszíti, énjét a leggazdagabbá igyekszik fejleszteni, mert Isten munkatársának hiszi magát.

A predesztináció tehát nem fatalizmus és a fatalizmus nem predesztináció. És minél tisztabb a predesztinációba vetett hitünk, annál kevésbé lehetünk fatalisták! Sőt a fatalista érzések és kedélyállapotok leghatalmasabb és legbiztosabb orvossága a predesztinációra épített hit, mert ez azt jelenti, hogy azt az Istent, akit eddig rosszul tanultunk megismerni, végre helyesen ismertük, s velünk való világterveit, tehát egész rendeltetésünket helyesen értettük meg. A predesztinációban ti. csak a kiválasztás tudata az, ami vallásos érzés is egyszersmind. Az elvettetés sejtelme vagy gondolata azonban már nem vallásos érzés, és éppen ezért vallásosan nem is érzi igazán senki. A hitetlen ember ugyanis nem törődik Istennel, tehát azzal sem törődik, hogy őt az Isten kiválasztotta-e vagy sem. Viszont a hit pedig éppen a kiválasztottság gyümölcse és biztató záloga, s rögtön megteremti az Isten és az ember között a kapcsolatot, mert bizonyosságot ad s a kételkedést tökéletesen kiirtja. A lényeg tehát az, hogy a kiválasztottság hite eleve kizárja a fatalizmust, mert azzal éppen ellenkező lelkiállapotot idéz elő.


31

Ezért a fatalizmus vádja rendesen a kételkedő, vagy gyengehitű emberek fegyvere a predesztináció ellen. Amolyan torzítás, amellyel a lényegről elfordítják a gondolatokat. Vitatkozás közben tehát a legjobb azt hangsúlyozni, hogy a fatalizmus nem a predesztinációból származik, mert van fatalizmus predesztináció nélkül is. Másfelől pedig az Isten abszolút mindenhatóságában minden keresztyén hisz, és senki sem meri végeredményben kétségbevonni azt, hogy minden úgy történik, ahogy azt az Isten akarja. Ez pedig bizonyára nem fatalizmus.

 

A predesztináció és a bűn.

De tovább kell mennünk, hogy a predesztináció harmadik, nagy és bizonyára a legnagyobb problémájához érkezzünk, ti. a bűn és predesztináció viszonyához. Ennél a kérdésnél a predesztináció ellenségei ugyanis a következőképpen érvelnek röviden: Ha az ember predesztinálva van, akkor nem szabad, hanem fatalista módon rabja az Istennek; következőleg a bűnt is kényszerűségből teszi, tehát felelőssége sincs; sőt a bűnre is predesztinálva van, tehát végeredményben Isten az oka és szerzője a bűnnek.

Ezt a kemnény és rettentő vádat már Kálvin és Béza is hallották, de meggyőződésük, ti. a predesztináció mellett azért kitartottak. És utánuk meg kell hallani ezt a vádat a predesztináció hívőinek ma is. Ők azonban hitük mellett azzal vigasztalják magukat, hogy ugyanezt a vádat hallotta már Augustinus is; mi pedig mindannyian Pálnál találjuk meg a problémák felvetésél, és ha nem is a logika, de mindenesetre a hit számára a megnyugtató megoldást is.

E kérdésben a kálvinizmus főbb tételei ezek:

Bűnre nem predesztinál az Isten senkit.

A bűn erkölcsi tény, tehát kizárólag szellemerkölcsi lények világában állhat elő, és így – mondhatnók – emberi specialitás. Érte tehát az öntudatos erkölcsiségű ember maga felelős, és Istennek az a kijelentett akarata – s a mi erkölcsi tudatunk is azt


32

parancsolja –, hogy mindenkor és minden eszközzel a lehető legelkeseredettebb harcot folytassuk a bűn mindenféle megnyilatkozása ellen. Ez az, ami a bűnt illetőleg a fentebb is említett etikai vonalra tartozik. A metafizikai vonalra vonatkozólag pedig fenntartja a kálvinizmus az antinómia másik tételét is, amely úgy hangzik, hogy a bűn sincs Isten tudtán, hatalmán és erején kívül. A kétféle vonal tehát itt is párhuzamosan fut egymás mellett – az örökkévalóságba.

Számunkra, mint erkölcsi életet élő emberek számára tehát az tartozik, hogy minket Isten arra rendelt, sőt predesztinált, hogy mindhalálig harcoljunk a bűn ellen, mindaddig, míg nem győzedelmeskedünk fölötte, s Isten dicsősége fel nem ragyog újra az örök isteni világterv szerint való eredeti fényben a Krisztus által.

Azonban be kell vallanom, hogy nehéz küszködések és aggodalmak után határoztam el magam arra, hogy a bűnnel kapcsolatos problémákat is felvegyem a predesztináció tárgyalásába, mert itt már igazán veszedelmes szirtek és mélységek fölött járunk, amelyek könnyen megrendíthetik, vagy megijeszthetik és megzavarhatják a gyengébbhitű, vagy a teológiailag nem iskolázott lelkeket. Azonban másfelől meg kényszerítő erővel nehezedett rám az a tény, hogy éppen ezek a kérdések kínozzák legjobban a predesztinációval foglalkozó hívőket.

Azután meg úgy okoskodtam, hogy ha Kálvin a maga korában nem rettent vissza e kérdések tárgyalásától, sőt szükségesnek tartotta azokat, szemükbe kell néznünk nekünk is; bár megvallom, hogy a bűn metafizikájának rejtelmes csúcsai közül még így is marad néhány, amely felé szántszándékkal nem akarom itt a hívők tekintetét fordítani.

Ami most már a tárgyat illeti, odáig már eljutottunk, hogy megállapítottuk: az ember, mint erkölcsi szabadságát el nem vesztett szellemi valóság, önként, szabad elhatározásáhál követi el a bűnt, tehát érette felelős és annak is érzi magát. Ez pszichológiai tény. És nem is kellene továbbmennünk, ha a bűnösséget nem a predesztináltsággal hoznák összeköttetésbe né-


33

melyek. Így azonban Istennek a bűnhöz való viszonyáról is beszélnünk kell. Ez a kérdés ránk nézve azért is érdekes, mert úgyszólván speciálisan református probléma. A régi kálvinista teológusok ugyanis éppen a predesztináció tárgyalása és vitái következtében mind magasabbra és magasabbra kúsztak a bűn problémájának csúcsain. Így született meg a szupra- és infralapszarianizmus * kérdése és egész sereg más probléma, amelyeknél ez volt az alapvető és bevezető kérdés: kizárható-e a bűn Isten végzéséből, mindenhatóságából, világtervéből, vagy nem?

Tudjuk, hogy a teológusok különféleképpen felelnek e kérdésre. Vannak, akik azt vallják, hogy a bűn nem létezik, csak mi képzeljük azt, hogy van. Vannak, akik azt mondják, hogy a bűn megvan ugyan, de másfelől nincs sem predesztináció, sem gondviselés; tehát Istennek semmi köze a bűnhöz. Mások szerint Isten előre tudja ugyan a bűnt, de nem avatkozik annak fejlődésébe, garázdálkodásába. Vannak, akik még tovább mennek, és azt mondjak, hogy Isten nem is tud a bűnről. (Arra persze nem gondolnak, hogy ezen az alapon a világtörténelem 75%-a kiesnék az Isten tudása és hatalmi köréből.)

Világos dolog, hogy ezek a lapos és a problémákat meg sohasem oldó, csak kitoló, vagy áthelyező okoskodások nem nyugtatták meg Kálvin és követői lelkét. Ők tehát éppen a Szentírás, Pál és Augustinus tanulmányozása alapján arra a meggyőződésre jutottak, hogy a bűn sincs az isteni mindenhatóság alól kivonva. Találóan mondja Aquinói Tamás, a római katolicizmus hivatalos teológusa is, hogy a bűn nem lehetett Isten számára meglepetés. Isten a bűnök elrendezője – mondja Augustinus. Isten szent és mindenható: Benne árnyéka sincs a bűnnek, de azért tud róla és hatalmában tartja a Sátánt minden seregével együtt.

* A szupra- és infralapszarianizmus kérdése akörül forog, hogy érvényesnek tartjuk-e a predesztinációt Ádám bűnbeesésére vonatkozólag is vagy nem. Akik azt vallják, hogy a predesztináció csak azután történt, amikor a világ megteremtetett és az ember bűnbeesett, azok infralapszariánusok. Akik szerint pedig Isten világtervébe a bűnbeesés is felvétetett, tehát a predesztináció már a világ teremtése előtt mint Isten tanácsvégzése megvolt, azok szupralapszariánusok. Az a kérdés tehát, hogy hol kezdődött a predesztináció: a bűneset előtt és fölötte (supra-lapsum) vagy a bűneset után, a bűneseten belül-e (infra-lapsum). Szóval mind a két álláspont azért egyformán vallja a predesztinációt, de a szupralapszariánusok a következetesebbek.


34

Egyébként el kell ismernünk, hogy a bűn önmagában véve misztérium; hogy hogyan jött és miért jöhetett e világba, azt nem tudjuk. Csak annyit tudunk és vallunk és vallja maga Kálvin is, hogy Isten nem szerzője a bűnnek. A logika talán azt mondaná, hogy igen, de az élet, hitünk, egész teológiánk kizárja azt. Mert csak posse peccare, a bűn lehetősége van Istentől, a valósága már nem. Csak akkor lehetne erről szó, ha a bűn fizikai jelenség lenne, mint a manicheusok képzelték; vagy pedig metafizikai realitás. A bűn azonban csak etikai realitás. Tehát csak azok követhetik el, akik erkölcsi életet élnek. És éppen ezért nem vádolhatjuk Istent semmivel, mert Ő nem is a mi mértékünk szerint való erkölcsi életet éli; Ő a törvények, az erkölcsök fölött van. Mert neki minden cselekedete abszolút törvény, jog és igazság, még ha bármennyire összeütközésben látszik is lenni a mi törvényeinkkel. Amikor tehát mi Őt valamivel vádoljuk, csak a mi emberi életünk törpe reflektorát akarjuk az Ő mérhetetlen világára vetíteni.

Ezért bölcs a keresztyén gondolkozás, mely megtiltja, hogy legkedvesebbünk halálakor perbe szálljunk az Istennel s a csapásokban felelősségre vonjuk Őt. Mert Ő bűnt nem követhet el, hiszen az Ő akarata a törvény; ahogy Kálvin mondotta: Summa iustitiae regula Dei voluntas. Isten öröktől fogva gondolta a bűnt, mint a maga abszolút ellentétét és úgy teremtette az embert, hogy vétkezhessen. De hogy hogyan lett a lehetőségből valóság, az misztérium.

És ha megfigyeljük a Szentírást, benne újra ott találjuk a bűnre vonatkozólag is azt a kettős vonalat, amely nélkül a főbb textusok között levő harmóniát itt sem tudjuk megérteni.

Látjuk ugyanis azt, hogy a Szentírás, míg egyfelől, anélkül, hogy a bűn szerzőjének Istent tenné meg, a legszorosabban Isten hatalma alá vonja azt, másfelől meg teljes mértékben fenntartja az ember bűnösségének, romlottságának és felelősségének gondolatát is. Tehát a mi feladatunk sem lehet más; mikor metafizikai vonalon kutatjuk a bűn problémáját, akkor csak oda juthatunk, ahová az összes nagy teológusok, hogy ti. a űűn sem


35

állhat Isten tudásán, hatalmán, s mint Kálvin mondta, akaratán kívül. De mikor az etikai vonalon járunk s a bűnt mint etikai realitást önmagában s az emberhez való kapcsolatában vizsgáljuk, akkor viszont érezzük, hogy érte az ember teljes mértékben felelős, mert hiszen "voluntaria cupiditate", azaz tudva, akarva önként követi el azt és gvönyörűséget talál benne a lelke. Spanheim, egy régi ref. teológus mondotta e kérdéssel kapcsolatban, hogy ő a katedrán mindig szupralapszarista, a gyülekezet tanításában pedig infralapszarista volt. Ami azt jelenti, hogy amikor a legszigorúbb teológiát művelte, akkor a metafizikai vonalon állván, a bűnt Isten szempontjából is nézte, amikor meg a gyülekezetet tanította, tehát az igét hirdette vagy katekizált, akkor a bűnt kizárólag az ember s a lélek építése szempontjából tekintette.

Természetes, hogy ezeket a problémákat a metafizikai vonalon egyoldalú tárgyalásban a szószékbe felvinnünk sohasem szabad. "A prédikálásban tehát mindig a lelkiismeret fényénél kell bemutatnunk a bűnt. Mert Isten nemcsak a legmagasabb kauzalitás, hanem a lehető legmagasabb erkölcsi tökéletesség is egyszersmind, s a törvény fényénél a bűnről csak egyféleképpen gondolkodhatunk."

Ezt azért is fontos megjegyeznünk, mert nem egyszer halljuk a modern deterministák stílusában a következő érvelést: "Ha van predesztináció, akkor a bűnre is predesztinálva vagyunk. Ha pedig így áll a dolog, akkor nem vagyunk felelősek semmiért" Az ilyenek újra elfelejtik azt, hogy a bűnt mint etikai realitást csak az etikai vonalról ítélhetjük meg igazán. Arról a vonalról, ahol az Isten kijelentett akarata: a törvény és az evangélium uralkodik. Nekünk tehát üldöznünk, irtanunk kell a bűnt, mint életünk legnagyobb megrontóját, tekintet nélkül arra, hogy ugyanazt a bűnt Isten, aki még a gonoszt is jóra fordítja, az Ő, általunk fel nem ért tervében miként használja fel. A prédikációban pedig az Isten kijelentett akaratát hirdetjük csupán. Ha tehát egy bűnös ember pl. azzal védekezik, hogy predesztinálva van a rosszra, s azért követi azt el, és azt állítja, hogy az ő bűnének tehát Isten az oka, és ő így felelősségre nem vonható, annak


36

azt feleljük, amit a holland reformátusok feleltek a "predesztinált tolvajnak": Te azt mondod, hogy predesztinálva vagy a gonosztettre? Jó, de erre mi meg azt mondjuk, hogy akkor arra is predesztinálva vagy, hogy a törvény elé állítsuk és akasztófára kerülj; tehát elítélünk!

A leghelyesebb érvelés az, hogy nézzük meg, mi az Isten kijelentett akarata erre vonatkozólag. Tagadhatatlanul az, hogy a bűnt üldözni kell; tehát nem tűrjük azt, hogy bennünk is meglegyen, tekintet nélkül arra, hogy Isten miért tűri egyáltalában. Amikor tehát Istent vádoljuk a szerzőségével, egyfelől erkölcsi és pszichológiai, de másfelől főleg teológiai képtelenséget is állítunk egyszerre. Azonfelül pedig itt újra hangsúlyoznunk kell azt, hogy nemcsak a predesztináció hite mellett, hanem anélkül is vádolhatjuk Istent mindennel, ha éppen akarjuk. Mert tegyük fel, hogy nem hiszünk a predesztinációban. A probléma azért csak megmarad. Mert hogyan lett hát a bűn? Vagy Isten tudtán és akaratán kívül, vagy nem. Ha igen, akkor Isten nem mindenható többe, és a világtörténet 75%-a kiesik az Isten hatalmi köréből. Ha nem, akkor ott van a kérdés, hogy ha Isten előre látta a bűnt, a romlást, miért nem akadályozta meg, hiszen megtehette volna! Mert ha Isten előre látja, hogy kik mennek önként kárhozatra, kik nem fogadják el a kegyelmet soha, akkor miért engedi, hogy az ilyenek egyáltalában legyenek? Nincs más felelet, mint Pálé és Augustinusé. Deus voluit. Isten így akarta. Tovább nem mehetünk, és az Írás sem megy tovább, de eddig elmegy, s nekünk ennyi elég.

És ne feledjük végül, hogy prédikálni is akkor tudunk a bűn bukásáról igazán, ha hirdetjük azt, hogy Istennek van hatalma a bűn fölött, kezében tartja azt, s képes nekünk erőt adni annak legyőzésére. Miután pedig éppen azért, mert a predesztináció és bűn kérdésében is, végnélküli vitatkozások után is, csak az antinómiák kapujánál maradhatunk, s a logika eszközeivel a kételkedőt meg nem győzhetjük, beszéljen itt is a történelem és az élet. Azok számára azért, akik azt hinnék, hogy a predesztináció tehát megszünteti a bűnt, tönkreteszi a felelősségérzetet,


37

lazává a lelkiisnieretet: rámutatunk újra a predesztináció hitének 400 éves gyümölcseire, és akkor azt látjuk, hogy a predesztináció hite fejlesztette ki mindenütt a legfinomabbá és legérzékenyebbé a lelkiismeretet, emelte a legmagasabbra a bűntudatot, tette legerősebbé a felelősségérzetet s teremtette meg a legtisztább erkölcsi felfogást a népek életében. Ezek olyan történelmi igazságok, amelyek mellett nem lehet közömbösen elmenni, s amelyek mint bizonyítékok is döntőek minden kispekulált vádponttal szemben. És aki nem is tudja teológiai érvekkel védeni a predesztinációt, mutasson csak nyugodtan ezekre a történelmi tényekre, mert a leghatalmasabb védőfegyverek ezek által még mindig a kezeiben vannak.

 

A predesztináció és az imádság.

Következik a negyedik probléma, amely a predesztinációval kapcsolatban szintén közismert: ez a predesztinációnak az imádkozáshoz való viszonya. Ha ugyanis Isten mindent eleve elrendelt, s az ő végzései megváltoztathatatlanok, akkor – így mondják – az imádságnak sincs értelme és az Istenre semmi hatása, mert nem érhetünk el vele semmit.

Akik így beszélnek, azok nem lehetnek tisztában az imádság jelentőségével, lényegével, s főleg azzal, hogy a református vallás szerint mi is hát az imádság?

E targyban nagyon könnyű volna az embereket az amerikai Fosdick nemrég megjelent gyönyörű könyvéhez utasítani, amely a maga egészében is, de különösen "A meg nem hallgatott imádság" című fejezetében sok oly kérdésre derít tiszta fényt, ami az imádságot illetőleg sok ember számára kezdettől fogva homályos volt. Azonban a mi speciális kérdésünkre vonatkozólag is el kell mondanunk egyet-mást még azon kívül.

Hogy az imádság kérdésénél is marad bizonyos megoldhatatlan mag, mondhatnók antinómia: azt a kálvinizmus is kész mindenkor hangsúlyozni. És ez, mint látni fogjuk, megmarad itt is, azok számára is újra, akik a predesztinációbamm egyáltalában


38

nem hisznek. Mert ezt sem a kálvinizmus találta ki, hanem egyszerűen a Szentírásból vette át és megtartotta. Maga a Szentírás ugyanis az, amely a legmerészebbeli, a megoldás minden kísérlete nélkül, sőt a legtermészetesebbnek feltüntetve állítja elénk a két örökéletű kijelentést: egyfelől azt, hogy Isten örök végzései ugyan változtathatatlanok, és az ő rendelése szerint történik minden a világon, másfelől pedig azt, hogy Isten megköveteli tőlünk az imádkozást, mint a hálaadásnak, könyörgésnek belső tényét, és ez az imádság, ha méltó, mindenkor meghallgattatásra talál, s nem a végtelen űrbe hangzik bele. Szóval úgy vagyunk teremtve, hogy imádkozni tudjunk, sőt vágyakozzunk.

A kálvinizmus, amikor a Szentírásnak e csodálatos tanítását átvette, kezdettől fogva tartotta is mind a két végletet. Mert mi más ez újra, mint az a két párhuzamos vonal, amely a Szentírásban az Isten és az ember kapcsolatának feltüntetésével végigvonul? Az első, a metafizikai vonal, amely Istent tünteti fel a maga mindent öröktől fogva elvégző munkájában. A második az etikai vagy emberi, amely az imádkozó embert tünteti fel, amint az örök végzések mellett, vagy velük szemben Isten elé tárja a maga lelkét hálaadásaival, óhajtásaival, vágyaival és kéréseivel. A két párhuzamos Istennél találkozik. De hogy hogyan, az szintén misztérium. Számunkra az a fő, hogy nem szabad meggyengítenünk, sem tönkretennünk egyiket sem a másik kedvéért. Tehát sem azt nem mondhatjuk, hogy az imádság nem ér semmit, mert Isten úgyis mindent a maga akarata szerint rendelt el és intéz, sem azt, hogy Istennek nincsenek örök végzései, nincs világterve, akarata, mert az emberiség könyörgése és imádsága szerint intézi a világ sorsát.

A kálvinizmus mind a kétféle eltorzulás ellen küzdött; amíg tehát egyfelől határozottan hirdette az imádság erejének, értékének, hatásának realitását, addig küzdött minden olyan felfogás ellen is, amely az imádságot mint valami üzleti tőkét vagy zsarolóeszközt tekinti Istennel szemben, annyira, hogy végül is a saját emberi akaratunk szerint kormányoztatjuk a világot és nem Istené által.


39

És mialatt a ref. teológusok különös erővel hangsúlyozzák azt, hogy Isten végzéseit nem szabad úgy tekintenünk, mint a fatalizmus, ti. a végzet valami fajtáját, amely még az Isten fölött is áll és szabadságában még Őt is megköti, addig másfelől küzdöttek az imádság lényegének emberi érdekek szempontjából való eltorzítása ellen is. Az imádságban ugyanis nem a kérés a lényeg, hanem az Istennel való társalkodás. Az imádság "a lélek lélegzetvétele". Nem eszköz az Isten befolyásolására, hanem a lelki élet spontán megnyilatkozása Istennel szemben, valósággal szent, tiszta, mennyei szerelmi vallomás ez az Örökkévalóval szemben, s ahogy a legnagyobb szeretet a legnagyobb önfelajánlással, odaadással és önfeláldozással jár, úgy az Istennel való e szent beszélgetéseknek is csak egy lehet a refrénje: "Legyen meg a Te akaratod!"

Tehát kitárjuk az egész lelkünket Isten előtt; előterjesztjük kéréseinket, imádkozunk mindenért, ami Istenhez és lelkünkhöz méltó; de nem úgy, hogy ezekkel az imádságokkal bele akarnánk nyúlni a mennyei Atya gondviselésének és világkormányzó munkájának titkaiba. "Mert a legmagasabbrendű imádkozás tekintélyes része egyáltalában nem kérés – és gondoljuk meg, micsoda képtelenségek származnának abból, ha minden kérésünk beteljesednék, s mi lenne a világból, ha mindent el lehetne érni imádság által..." – mondja nagyon találóan Fosdick. Az Isten minden imádságunkat meghallgatja, de ebből még nem következik az, hogy tervét megváltoztatja. És itt jusson eszünkbe a földi kép az édesanyáról s a körülötte játszadozó kis gyermekről; az a kicsiny gyermek napi játékaiban a lehetetlen kérések egész özönével árasztja el az ő gondviselőjét és édesanyját. Az édesanya mindegyiket végighallgatja és meghallgatja, de ha okos lélek, azért csak úgy cselekszik, ahogy azt ő látja jónak. Vajon azért haszontalan volt-e a sok könyörgés a gyermek részéről? Nem, mert az imádság igazi magva nem az, hogy valamit elérjünk az Istennél, hanem hogy élő, szent összeköttetés, kapcsolat, közösség legyen köztünk s az Ő háromszor szent lénye között.

És ez az igazán magasabbrendű, magát az Istennek s az Ő


40

akaratának mindenkor önként és örömmel alárendelő imádság nem áll ellentmondásban a prcdesztinációval, sőt a legfelségesebb harmóniában van vele, mert az igazi, naponként való hívő imádság nem ravaszkodás, nem olyan üzleti számítás az Istennel szemben, amelynek földi gyümölcseit és hasznát várjuk, hanem himnusz, megalázkodás, újjászületés, valóságoos együttlét az Ő szent felségével. Nem a mi akaratunknak Őreá erőszakolása, hanem az Ő akaratának keresése, vágyainknak, reményeinknek, terveinknek, egész életünknek, gondolatainknak naponkint szent áldozatul való felajánlása, hogy amit mi elhagyatottságunkban, lelki szegénységünkben, bűntudatunkban, elesett és alávaló voltunkban, jövőnket nem ismerve kérünk, abból válassza ki Ő az értékeket, állítson bennünket talpra, teljesítse azt, amit felőlünk végzett, s vezesse úgy az életünket, hogy ez a semmiélet az Ő nagy, örök dicsőségét híven szolgálja.

A kálvinizmus kemény harcokat vívott, hogy minél tisztább fényben magyogtassa az imádság felséges életet adó lényegét a római katolikus eltorzításokkal szemben. S ha még mindezek után is marad valami, ami diszharmonikusnak látszik a predesztináció és imádság között, gondoljunk arra, hogy az a predesztináció nélkül is megmarad. S aki azt mondja, hogy predesztináció mellett nem szükséges és nem érdemes imádkozni, az ismét csak a metafizikai oldalról, Isten kikutathatatlan titkainak látószögéből akarja berendezni az emberi életet. Viszont, aki pedig megfordítva: követeli az Istentől, hogy az ő kérése és imádsága szerint kormányozzon, az pedig megszünteti az Isten gondviselését s arra akarja Őt kényszeríteni, hogy ne az Ő egyetemes isteni, hanem a szűklátókörű ember tervei szerint kormányozza a világot.

S ha megnézzük a nagy hívők életét, ismét csak azt látjuk, holg éppen a hitükben legbizonyosanbak azok, akik magukat Istennek legalázatosabban alárendelték, s azok, akik legjobban hittek a predesztinációhan és az isteni gondviselésnek a hajunk szála megtartásáig kiható abszolútságában, azok tudtak a legmélyebben, a legnagyobb bizodalommal s a leggazdagabb eredményekkel imádkozni.


41

Ez az a négy probléma, amelyet e rövid áttekintés keretében érinteni alkalmunk volt. S ha filozófiai tárgyalásra törekszünk, bizonyára másként kellett volna e kérdésekhez hozzányúlnunk; bár valószínű, hogy filozófiai alapon e kérdésekben nem sokra megyünk. A predesztináció teológiai probléma, sőt a legigazibb teológiai probléma; s nekünk, akik ma még inkább a református teológia alapigazságaival akarunk foglalkozni, e probléma tárgyalásánál is meg kellett fogadnunk Kálvin intelmét, aki azt ajánlja, hogy csak a Szentírás kalauzolása mellett fogjunk e veszedelmes szirt, ti. a predesztináció körülhajózásához, s úgy tárgyaljuk a kérdéseket, hogy ne a szabadon kalandozó spekuláció, hanem az Isten tanítása legyen az alap, melyen állunk, mert ezeknek a csúcsoknak megközelítésére az Írás kalauzolása nélkül el sem indulhatunk.

Nálunk Magyarországon, sajnos, meglehetősen el van hanyagolva a ref. teológia alapgondolatainak tanulmányozása. A predesztinációt pedig különösen is úgy tekintik, mint a dogmák régiségtárába tartozó olyan tanítást, amelynek a mai keresztyén életben semmi jelentősége sincs. Én ezzel a felfogással szemben a legnagyobb szeretettel hívom fel mindenkinek figyelmét a mi református hitünk lényegének tanulmányozására. És különösen a predesztinációt ne tárgyaljuk le olyan könnyen, éspedig annál kevésbbé, mert hiszen ugyanazok, akik a predesztinációt támadják, mint láttuk, még kevésbé tudnak megnyugtató feleleteket adni a problémákra, mint azok, akik védelmezik azt. Sőt a predesztináció története azt bizonyítja, hogy az egész keresztyénség igazi nagy hívői hittek benne. Hittek még akkor is, ha az eszükkel nem is akarták azt elfogadni; hittek, mert a hit már magában véve posztulálja az Isten előtt való megalázkodás és megsemmisülés, a tőle való feltétlen függés s így az isteni kiválasztás gondolatát. Hiszen aki az üdvösség egyedüli alapjául a kegyelmet, hirdeti, "sola gratia", az már tisztán a predesztinációt tanítja, s aki hisz az Isten gondviselésében, voltaképpen már a predesztinációban is hisz. Luther azt írja, hogy ezek a kifejezések: Isten mindenhatósága, vagy akarata, vagy eleve-


42

tudása, vagy predesztinációja: lényegében ugyanazt jelentik. Ezt pedig vallja az egész keresztyénség. S ha még a hívők közt is akadnak olyanok, akiknek nehézségeik támadnak a predesztinációnál, rendesen a szempontot s a problémák boncolását tévesztik el, amely aztán zavarba hozza őket. A lényeg azonban az, hogy akárhogy is okoskodjék valaki: az imádságában, ha igazi imádság az, mégis csak predesztinaciánus mindenki, még ha öntudatlanul is. És amikor valaki azért könyörög, hogy Isten ne vegye el gyermekét, hárítsa el fejéről a csapásokat, ne engedje a gonoszokat diadalmaskodni, ne vigye kísértetbe és így tovább, tulajdonképpen megsemmisítően rendeli magát alá Isten szuverénitásának; úgy hogy ebben az érzésben benne van a predesztináció hite és lényege mindenestől fogva. Ennek, az Isten hatalma alá való föltétlen alárendeltségnek és mélységes istendicsőítésnek jellemző paradoxonja az a mondás, amit a régi reformátusokra csináltak, hogy ti. ők annyira az Isten dicsőségét keresik csupán, hogy készek lennének akár elkárhozni is, ha tudnak, hogy ezzel is az Isten dicsőségét szolgálják.

Természetes azonban az is, hogy a predesztináció problémái az általunk tárgyaltakkal nem merülnek ki; és bár le kellene már zárnunk a tárgyalást, mindazonáltal szólnunk kell még futólag két kérdésről, amelyek a predesztinációval kapcsolatos vitánál szintén sűrűn szőnyegre kerülnek. Az egyik az elvettetés (reprobatio) nagy kérdése. Azt ugyanis még elfogadják az emberek, hogy van kiválasztás, de az elvettetést szörnyűségesnek tartják. És igazuk is van. Kálvin is azt mondta, hogy ez decretum horribile – és tovább nem tudott menni. S a lényeg az, hogy mi sem tudunk ma sem. Mert kerülő úton ugyan megpróbálták a kérdést kikerülni, amikor azt mondták: Isten csak kiválaszt, de nem vet el senkit; vagy Isten mindeneket akar üdvözíteni, de nem vet el senkit. Ennek az állításnak azonban a leghatalmasabb cáfolata maga az élet, mert ez azt mutatja, hogy az emberiség óriási része nem fogadja el a felajánlott kegyelmet. Tehát két lehetőség marad: vagy azt valljuk, hogy Isten hatalma s Krisztus váltsághalála az emberiség számára nem elég erős, vagy azt,


43

hogy Isten világterve szerint történik az, hogy csak a kiválasztottak jutnak el az üdvösségre. Kálvin az utóbbit választotta, mert elment a végső okig s a világ ilyenségének okát magában az Istenben találta meg.

Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy a kettős predesztináció tana sok és megoldatlan kérdést támaszt a lélekben. Es az elvettetés gondolata nem is olyan gazdag, sokodalú a Szentírásban sem, mint a kiválasztásé. De ezen ne csodálkozzunk. Az elvettetés ugyanis már nem vallási gondolat. Az, mint valami sötét árnyék a fényt, kíséri a kiválasztás gondolatát, úgy is mint logikai következtetés, de úgy is, mint az élet szomorú valósága – és valójában szintén misztérium. Mert nézzük csak meg, hogy vajon az életben nincs-e meg mind a kettő? A kiválasztás, amely mindenütt elöl jár, dolgozik, érvényesül, küzd, alkot, s az elvettetés, mely félreszorul, háttérben marad, lecsúszik, bűnben él, tönkremegy, megsemmisül?

S maga a Szentírás is foglalkozik az Isten embert elvető tényének feltüntetésével. Jób egész könyve pedig a hatalmas teodiceai probléma tárgyalása. Miért engedi Isten, hogy a jó szenvedjen? Miért engedi egyáltalában a szenvedést? Miért tépi szét a vércse a galambot, a tigris a bárányt, a gonosztevő a jót és igazat? Miért?

Valljuk be, hogy ezek predesztináció nélkül is problémák maradnak, és csak két eset lehetséges: vagy az, hogy mindezen gyötrő kérdések leroskasztó súlya alatt nem hiszünk többé Istenben, s magunkat a sötét pesszimizmusnak átadva, valljuk azt, hogy öntudatlan, vak, buta, tudattalan akarat kormányozza a világot; vagy pedig Kálvinnal együtt szemébe nézünk az élet e rettentő realitásának, és azt mondjuk, hogy az élet drámájának minden szörnyűsége fölött is ott van az Örökkévaló, aki minden történés szálát a kezében tartja és örök céljai szerint kormányozza!

A valóságnak e szörnyű kérdéseire tehát a kálvinizmus sem adhat végleges feleletet. De tovább megy, mint minden más gondolkodás, amikor mindent az Isten kezében tudva, megnyugszik


44

Őbenne s az Ő sokszor érthetetlen, sokszor fájó, de kikutathatatlan és végéremehetetlen ítéleteiben.

Azonban másfelől tény az is, hogy az elvettetés tana mindenkor a bűnre van felépítve a teológusoknál s egészen más jelentősége van a keresztyén életre nézve, mint a kiválasztásnak. Mert a kiválasztás gondolata az élet aktivitását kifejlesztő termékeny, reális gondolat a Krisztus gyülekezete számára. Az elvettetésről nincs miért beszélni. Ez éppen a hiánya mindannak, ami Isten országában lényeges. Maguk az elvetettek pedig a legkevésbé búsulnak azon, hogy elvetettek. Így történik aztán, hogy a reprobációról hallgatunk. S mint ahogy a rét gazdag virágerdejéből csak azoknak örülünk, azok az értékesek számunkra, s szerepet csak azok játszanak életünkben, amelyeket, letépve, magunkkal vittünk, ilyenformán vagyunk a kiválasztással is. Csak a kiválasztottak az örökösök, az igazi élet hősei, az ígéretek birtokosai. Tovább nem mehetünk; csak sejthetjük, hogy az egész mindenség élete erre van berendezve s a kontrasztek e szörnyű valóságából van felépítve az élet. A szépség a csúnyaság romjain érvényesül, a győző a legyőzöttekén, a világosság a sötétségén, az erény a bűnén, az erő a gyengeségén, gazdagság, fényűzés, művészet, tudomány és mindaz, ami nagy és nemes, lényegében a szegénységre, nélkülözésre és tudatlanságra van felépítve. (Bavinck.)

Így marad meg a predesztináció igazi lényege, a kiválasztás, mint életet adó és egyedül vallási gondolat. S alaposabb megfontolás után kiderül, hogy az elvettetés gondolata korántsem az az archimedesi pont, amelynek segítségével az egész predesztinációt ki lehetne forgatni sarkaiból.

Ugyanezt mondhatnak a másik felvetett kérdéssel kapcsolatban is, mely az Isten szeretetére vonatkozik. Hogyan egyeztethető össze a predesztináció Isten szeretetével? Ezt a kérdést csak akkor tehetjük fel, ha Isten cselekedeteit a mi mértékünkkel akarjuk mérni, ha a mi szeretetümik lényegét, törvényeit és logikáját átvisszük az Istenére is. De vajon lehetséges-e ez igazán? És vajon nem maradnak-e meg a problémák akkor is, ha nem


45

hiszünk a predesztinációban? Vajon megoldjuk-e a teodiceai problémákat predesztináció nélkül? Be kell vallanunk, hogy távolról sem. Avagy meg tudjuk-e például csak azt az egy kérdést is érteni, hogy ugyanaz az önzés, ami nálunk a legnagyobb bűn s az összes bűnöknek talán forrása is, az Istennél a legnagyobb erény, mert Isten önmagát szereti mindenekfelett? Szóval lássuk be, hogy erről az oldalról is hiába próbálnók ostromolni a predesztinációt.*

E rövid kitérés után most már végezetül meg kell még emlékeznünk arról, hogy a predesztináció élét és merész antinómiáit is megpróbálták enyhíteni a teológusok a századok folyamán. Kálvin álláspontja túl merésznek tűnt fel egyes teológusok előtt. Eljött tehát a predesztináció enyhítésének korszaka. Egészen ugyanis nem merték tagadni azt. Azt mondták tehát, hogy Isten csak azokat predesztinálja, akikről előre látta, hogy jót cselekesznek s az üdvöt elfogadják. Majd mások azt hirdették, hogy csak időbeli különbség van abban, hogy mindenki az örök üdvösségre jusson; a jók előbb jutnak s a gonoszok később. Ismét mások úgy módosították a predesztinációt, hogy a halhatatlanság feltételes. Csak a jók lesznek halhatatlanok, a gonoszok lelke padig megsemmisül.

Azután úgy is képzelték a predesztinációt, hogy örök életre es örök üdvözülésre szóló kiválasztás nincs; csak munkára és életfeladatokra szóló kiválasztás van. Azonban, ha ezek közül bármelyiket fogadnók is el, az új kérdések özöne merülne fel a nyomukban. A legutolsó tanításra pedig meg kell jegyeznünk, hogy tény az, hogy a Szentírás is beszél időre és megbízatásra szolgáló kiválasztásról is. Napóleonra pl. mondhatjuk azt, hogy eszköz volt Isten kezében, de ez még nem jelenti okvetlen azt, hogy egyúttal az örök üdvösségre is kiválasztatott. A Szentírásból az látszik, hogy néha csak a munka van kiválasztva, de nem a személy, aki azt végzi.

* Krisztus szerepéről a predesztinációban csak azért nem szóltam, mert e fejtegetéseknek főleg a minden nap felvetődhető problémákkal való foglalkozás volt a célja. Az ilyen kérdések azonban, hogy a predesztináció pl. propter, vagy per Christum [Krisztusért vagy Krisztus által] történik-e, ugyan nem foglalkoztatják még a mi indolens gyülekezeteinket!


46

Visszatekintve mármost az elmondottakra, az egész predesztináció kérdése tulajdonképpen azon fordul meg, hogy ki nagyobb: Isten-e vagy az ember? Van-e az Istennek abszolút hatalma fölöttünk annyira, hogy egész életünket, sorsunkat, sbt még túlvilági üdvösségünket is vezesse, irányítsa és kezében tartsa. vagy nincs? Ez a predesztináció legbensőbb magva s a kérdés lényege. Mert a kiválasztás és elvettetés már másodrangúak a főkérdéssel szemben. S ha valaki pelagiánus hajlandóságú, akkor az embert emeli fel s megrövidíti az Istent; ha pedig predesztinaciánus, akkor Isten abszolút szuverénitását vallva, teljesen Isten mindenhatósága alá rendeli az embert, anélkül azonban, hogy azt megrövidítené. Robertson azt mondja, hogy minden nagy igazság két ellentétes végletből van összetéve, és ezek nem mondanak ellent egymásnak. "Minden dolog szabad", ez hamis. "Minden dolog determinált", ez is hamis. "Minden dolog szabad is és determinált is egyszersmind együtt, ez az igazság" – mondja Robertson.

Szerinte tehát mindkét álláspont igaz. A kálvinizmus szerint az egyik mérhetetlenül nagyobb igazság, mint a másik, vagy még helyesebben, az ember igazsága mindenestől fel van véve és bele van foglalva az Isten igazságába. A predesztináció tehát abszolút, örökévaló és metafizikai igazság; a szabadság pedig – relatív, mulandó, emberi, részleges és látszólagos igazság.

És figyeljük csak meg, hogy a kiválasztás gondolata az egész mindenség életében is milyen hatalmas szerepet játszik. A kiválasztás a természettudományok nagy fejlődéselméletében vezérgondolat s a kálvinizmus és darwinizmus, minden nagy ellentétük mellett is, ezen a téren csodálatosan találkoznak. Csak az a baj, mondja Kuyper, hogy az elekciót nem szeretik az emberek, a szelekció gondolatáért pedig rajonganak. S az egyetemes törvényszerűségről szóló nagyszerű természettudományi tétel, amelven az egész modern egzakt tudományosság felépült, vajon nem halovány árnyképe-e az örök isteni abszolút rendről és törvényszerűségről szóló református tanításnak, amelynek csúcspontját, szívét, magvát éppen a predesztináció alkotja?


47

És legutoljára, de neni legutolsóuak, ne feledjük el a predesztináció óriási jelentőségét a keresztyén életre sem. Ez a kálvinizmus leghatalmasabb érve, szellemének gyümölcse s igen sok kritikusnak és kételkedőnek végső elhallgattatása. Mert mit jelent a predesztináció a hívő életében? Nem azt, hogy fatalista módra összetegye a kezeit, s azon a címen, hogy úgyis az lesz, amit Isten akar, ne csináljon semmit. Azt sem, hogy az erkölcsi törvényt megvesse s így okoskodjék: ha Isten üdvösségre választott, nyugodtan követhetem el a bűnt, mert hiszen úgyis mindegy, mert üdvözülök... Hanem éppen azt, hogy mindenben és mindenütt Istent szolgálja, s az Ő dicsőségére az Ő országa diadaláért harcoljon. A predesztináció szakadatlan munkára, küzdelemre hív és kötelez, hogy keressük Isten akaratát, megértsük Őt és egyedül az Ő dicsőségét szolgáljuk az egész világon.

Miért vagyunk hát kiválasztva? Nem a mi érdemeinkért, és nem azért, hogy boldogok legyünk, hanem egyedül csak azért, hogy azt tegyük, amit Isten akar, parancsol, rendel és jónak lát! Nem külön kapjuk a boldogságot, mint jutalmat, hanem maga az, hogy Őneki szolgálunk, az Ő dicsőségéért küzdünk, már önmagában egyszersmind a boldogság is! Ragadjuk meg ezt a gondolatot igazán, a maga egész mélységében, s akkor belátjuk, hogy a predesztinációról szóló hitvallás nem egyéb, mint más szavakban kifejezve, a legmagasabbrendű életaktivitás gondolata. És akkor megértjük azt is, hogy miért van az, hogy a világ összes keresztyén egyházai között éppen a református, tehát az, amely a predesztináció mellett mindvégig megállott, volt az az egyház, amely az elképzelhető legnagyobb aktivitást fejtette ki az egyházi és iskolai, az állami és társadalmi, a családi és egyéni életben egyaránt. Hogy a magyar reformátusság ebben a tekintetben ma megdöbbentően siralmasan áll, annak oka nem a kálvinizmus elveiben, hanem éppen ez elvek feladásában és elárulásában keresendő. Hisszük, hogy ebben a tekintetben most már talán jobb korszak virrad reánk, s a református keresztyénség alapgondolatainak szorgalmas tanulmányozásával új életre ébred a magyar református egyház is.

 

0.028 mp